Stephen King:

* Semmihez sem konyítok, ami fizikai szempontból egyáltalán javítana az élet minőségén. Még a befagyott vízvezetéket se tudom rendben hozni a házamban. Egyedül ahhoz értek, hogy azt mondjam, tessék, így lehet újszerűen szemlélni valamit. Lehet, hogy másnak az csak egy felhő, de nézzenek oda, nem olyan, mint egy elefánt? Az emberek pedig hajlandóak fizetni, hogy megmutassam nekik, mert ők maguk már teljesen elveszítették ezt a képességüket. Ezért fizetik az írókat és a képzőművészeket, csakis ez ad létjogosultságot nekünk, a súlyhatár fölötti poggyásznak. Madárka vagyok a civilizáció hátán.

* Kell egy kis flúg az íróvá váláshoz, mert olyan világokat kell elképzelnünk, amelyek nincsenek. Hangokat hallunk, elhihetünk valamit, megtesszük mindazt, amiről gyerekkorunkban azt mondták nekünk, hogy nem szabad. Vagy pedig azt mondták, hogy válasszuk külön a valóságot meg azokat a dolgokat. A felnőttek jobbára így reagálnak: "Persze, van egy láthatatlan barátod, ez aranyos, majd kinövöd." Csakhogy az írók nem növik ki.

* Nyomasztó világban élünk, amely tele van háborúkkal, kegyetlenséggel, értelmetlen tragédiákkal. E föld minden lakójának bőven kijut a boldogtalanságból és az álmatlan éjszakákból. Ha még nem tapasztalták, meg fogják tapasztalni.

* Amikor a múltról van szó, mind költők leszünk.

* Az ember azt hiszi, az első szerelem édes, és akkor a legédesebb, amikor az a bizonyos első kötelék elszakad. Ezrével hallhatnak pop- és countryszámokat, amelyek mind erről szólnak: egy bolond fiúnak összetörték a szívét. Bizony, az első szerelem a legfájdalmasabb, az gyógyul a leglassabban, és az után marad a legszembetűnőbb heg. Hát akkor mitől olyan édes?