* Jogunk lehetne tudni, hogy ki miért szerepel az életünkben. Jogunkban állna időben értesülni róla, hogy mennyire zárjuk a szívünkbe. Csak néztem a szemét. Ujjaimmal azt játszottam az asztal alatt, hogy körbe-körbe sétálok az égszínkék íriszen. Ő volt az aki rám talált. Egyáltalán nem állt szándékomban. De marcipán íze volt a lelkének. És csak nevettem vele. És vitte a lelkem. Megállította ezt a pörgő világot. Finoman leemelte szívemről azt a fekete fátylat, melytől már hónapok óta függök. Pontosan olyan narancsszínű volt a lelke, mint a napfelkelte. Nem az a vörösbe hajló, hanem az a csendesen, szinte észrevétlenül érkező. Amiről nem is tudod pontosan, hogy megtörtént-e már. Egyetlen mozdulattal, könnyedén rántott vissza az életbe. Egyetlen érintéssel. Ennyi volt.
* Két olyan pillanatunk van, ami egészen biztosan egyszeri és megismételhetetlen. Az első és az utolsó szívdobbanás. De a kettő között... a kettő között még lehet egy harmadik. Van egy harmadik, amiért értelmet kap a másik kettő. Az a pillanat, amikor találkozol Vele, a szemébe nézel, és meglátod benne mindazt, amiért értelmet kap a másik kettő. Amikor megérzed, hogy van értelme. Mindennek. Az Életnek, a szépségeknek, a világnak. Az a két másik pillanat ettől kap értelmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése